Hozleiter Fanny:
Én nagyon szeretem a mosolygó arcokat, azt a boldogságot érezni, szeretek rámosolyogni az emberekre, szeretem, amikor visszamosolyognak.

Tóth Gábor:
A vidám kis hangjára lettem figyelmes először, ilyen kis csilingelő, örök bohém, ha lehet ezt így mondani… Nagyon kis szeretnivaló lány.

Boldog vagy?

Hozleiter Fanny:
Igen, nagyon nagyon boldog vagyok. Ritka, amikor kiborulok és betelik a bili. Egy sírás nálam általában mindig nevetésbe fullad.

Hozleiter Róbert:
Teljes életet él, teljesebbet, mint sokszor mondjuk én is. Elgondolkoztató, hogy ő egész nap pörög, én meg fekszem mondjuk (nevetés)...

Tomori Kitti:
Általában ő szokott minket feldobni. Ha rossz kedvünk van, akkor csak felhív telefonon és mintha egy pillanat alatt elmúlna minden baj. Belegondolni abba, hogy a mi legnagyobb bajunk az ő legkisebb problémája, az valami hihetetlen.

Mit kell tudni a betegségedről?

Hozleiter Fanny:
Ez egy genetikai betegség, izomsorvadás. Így születtem.
Másfél éves koromban diagnosztizálták. Akkor vették észre, hogy kacsázva járkálok, nem olyan pörgősen, mint egy normál kisbaba. Onnantól kezdve szüleim mindent megtettek, amit csak tudtak a gyógyulásomért. A betegség fokozatosan az izmok leépüléséhez vezet, egyre jobban gyengülök, gyengülök, gyengülök, a torna tud csak segíteni. Igazából az orvostudomány mai állása szerint: gyógyíthatatlan.
Átlagban 18 évet lehet élni ezzel a betegséggel. A 18. születésnapomat úgy szerveztem, mintha az utolsó lenne. Mindenkit szerettem volna, hogy ott legyen, aki fontos.
Most a 20. szülinapomat ünnepeltem és még nagyon sokat szeretnék. Az úgy fura volt, tény, de utána azt éreztem, hogy túléltük azt a megadott határt, akkor már nincs határ.
Nagyon szeretnék gyereket, egy kisfiút, egy kis rosszaságot, aki után futni kell, akit el kell kapni, és hintáztatni kell.