Get Amazing Stories

Get great contents delivered straight to your inbox everyday, just a click away, Sign Up Now.

A pillanat mesterei

A pillanat mesterei

 
 

 

Exkluzív páros interjú Hozleiter Fanny Mosolykával és férjével

Egy évvel ezelőtt mindenkit meglepett Hozleiter Fanny Mosolyka, amikor egy olyan fotót posztolt a facebook-oldalára, amelyen épp egy fiatalember térdel előtte és gyűrűt húz az ujjára. Fanny és Sándor azóta egyszer sem nyilatkozott, ami elsősorban annak köszönhető, hogy a férj „civil” életet él, és szeretne kimaradni a nyilvános szereplésekből. Azt mondja, ő Fannyba szeretett bele, nem Mosolykába. A wmn.hu főszerkesztőjével most kivételt tettek. Egyforma őszinteséggel beszéltek a kettejük közötti különbségeket elsöprő boldogságról, és a sajátos helyzetükből fakadó hétköznapi nehézségekről. Júliusban minden pénteken olvashattok nálunk egy-egy „nagyinterjút” olyan páratlan párosokkal, akik csak látszólag ellentétei egymásnak, valójában épp a különbözőségük adja az erejüket. Páratlan „párosinterjúk”, első rész.

DTK: Amikor utoljára beszéltünk, te hívtál engem. És ki voltál borulva… azt mondtad, világgá akarod kiabálni a bosszúságodat.

Hozleiter Fanny: Igen, egy pörgős, dolgos napon voltam túl aznap is, és a végén kimondottan mellbe vágott egy hozzászólás. Pedig tudom, hogy nem szabadna, és nem is szoktam felhúzni magam ilyeneken, de néha mégis sikerül. Aznap nagyon. Azt írta valaki, hogy téged csak úgy eltartanak, így könnyű mindig mosolyogni. De ne aggódj, már elmúlt a rosszkedvem. Persze a mondanivalóm nem múlt el…

Tóth Sándor: Mindig van mondanivalója. Este ül az ágyában és gépel, olykor olyan gyorsan, mintha száz ujja lenne.

DTK: Képzeld el, ha nem írna, akkor neked mondana el mindent.

TS: Én nagyon örülök, hogy ír. Szeretem, ahogy és amit alkot. Azt hiszem, az ő élete tipikusan olyan, amire érdemes odafigyelni. Azért él, hogy elmesélje az életét.

DTK: Mióta ismeritek egymást?

HF: Most volt egy éve.

DTK: Hol találkoztatok? Ki szólított le kit?

HF: Én őt. Segítséget kértem tőle, hogy vigyen föl egy lépcsőn. Egy indiai életmód-tanácsadó előadásán voltam, a manuális kerekesszékemmel, a „Trabanttal.” Ahhoz két ember kell, hogy föl tudjak jutni a lépcsőn. Ő fogta meg hátul a széket. Csak egy kicsit magasabbra emeltek a kelleténél, a fejem hátrabillent… és beesett Sándor lába közé. Mire ő lenézett, és megkérdezte, hogy tetszik a kilátás, mi? Én pedig mondtam, hogy nem rossz, nem rossz. Így indult.

DTK: Milyen romantikus…

TS: Pedig akkor nem is volt kedvem igazán elmenni arra az előadásra. Gondolkodtam, hogy inkább nem. De valahogy a lábam mégis odavitt. Ráadásul már a buszon kérte egy anyuka, hogy segítsek leszállni a babakocsival.

DTK: Téged minden lépcsőnél megtalál valaki?

TS: Csak aznap. De akkor kétszer is.

DTK: Tudtad, hogy Fanny kicsoda?

TS: Olykor még ma sem tudom. Magunk, vagy mások megismeréséhez néha egy élet is kevés. De azt tudom, hogy az életút, amit jár, tiszteletet és támogatást érdemel. A nevét ismertem. Talán a lelkét is, hisz valahol, valamikor, talán egy másik életben, már találkozhattunk…

HF: Én meg azt hittem, hogy nem tudja. Annyira természetesen szólt hozzám, nem volt elájulva attól, hogy „jaj, a Mosolyka.” Ebből arra következtettem, hogy nem tudja, és ez tetszett.

TS: De a sztorihoz az is hozzátartozik, hogy akadt egy kis előzmény. Korábban volt egy párkapcsolatom, éltem az életem, tettem a dolgom, és egyszer valamit lájkoltam Fanny facebook-oldalán. Aztán mi is történt?

HF: Az történt, hogy nézegettem, kik lájkolták az adott posztot, és… hát… bevallom, megakadt a szemem egy jóképű férfin, rajta. Néztem a képét, és annyira édesen, kedvesen ölelte az akkori párját. Még mondtam is magamban, hogy milyen szerencsés az a leányzó. Aztán mentem tovább, eltelt legalább fél év. Amikor azon az előadáson találkoztunk, nem ugrott be, hogy ő az! Akkor kezdett rémleni valami, amikor utána bejelöltük egymást a facebookon, és újra láttam a képeket. Na, akkor összeállt, hogy ő az a jóképű fiú! És ez még mindig nem minden.

TS: Azután, hogy az akkori kapcsolatomnak vége lett, munkát kerestem. Egy nyolcadik kerületi internetkávézóban kezdtem el dolgozni. Ott éltem a kis mindennapjaimat, amikor az egyik kollégám mondta, hogy van egy lány, aki készül valamilyen kezelésre, és segítséget, ápolót keres.

HF: Ápolónőt!

TS: De én akkor már annyira nem bírtam a munkát ott a netkávézóban, nem erre vágytam, úgyhogy elküldtem az önéletrajzomat. Fanny pedig emailben válaszolt, hogy…

HF: Kedves Sándor, ezt miért kaptam? Egyrészt nőt kerestem, másrészt nem olyasvalakit, aki korábban HR-szoftver területen dolgozott. Akkor váltottunk néhány mondatot, és behúzódott nálam a kézifék. Ugyanis ő is ajánlott valamilyen kezelést, ami nekem biztosan használni fog. Ez sokszor előfordul, és akármilyen jó szándékkal is teszi bárki, nagyon fárasztó, és azonnal hárítok, mert sok, hisz annyi helyen jártam már. A másik az volt, hogy könyvet készül írni, és arról kérdezett. Ehhez sem volt energiám, hisz több tucat ilyesmi érkezik hozzám. A napi teendőim mellett nincs kapacitásom mindenkinek válaszolni.

TS: Ez az a két téma, amivel Fannynál be lehet húzni a féket.

HF: Úgyhogy nem válaszoltam neki. De ez is csak azután derült ki, amikor később személyesen találkoztunk.

DTK: Szóval Fanny mit sem sejtve kért meg, hogy segíts neki.

TS: Egy kicsit olyan volt, mintha nem tudtuk volna elkerülni a találkozást. Elgurult akkor ott mellettem, de gondoltam, én nem megyek oda hozzá, majd, ha az élet úgy hozza, akkor ő. Úgy hozta.

DTK: A sors ráadásul akkora rendező, hogy mindjárt a lábad közé is helyezte Fanny fejét. Ebből a azért nagyon kínosan is ki lehetett volna jönni.

HF: Reagálhatott volna Sándor rosszabbul, de kedves volt és vicces. Ezzel azonnal levett a lábamról – stílszerűen szólva. Tetszett, hogy azt éreztem, nem a nyomi kislányt látja bennem, hanem a csajt. Én meg persze kaptam az alkalmon, flörtre, flörttel válaszoltam. Még aznap este elkezdtünk egymással az interneten csetelni, beszélgetni. Annyira természetesen ment az egész! Nem kellett aggódni, hogy vajon fog-e írni vagy nem. Aztán Sándor másnap meglepett, eljött a dedikálásomra a Könyvfesztiválra (Hozleiter Fanny első könyve Te döntesz címmel jelent meg 2013-ban – a szerk.) Én meg, szokásomtól eltérően, zavarba jöttem. Két mondat után elrohantam.

TS: Fogalmam sem volt, hogy tényleg dolga van-e, vagy csak nem jövök be neki, és így ráz le. Így végül vettem egy könyvet, beálltam a sorba, dedikáltattam. És közben odaadtam a virágot, amit az aluljáróban vettem neki egy kedves nénitől.

DTK: Elolvastad azóta a könyvét?

TS: Nem! Ezen néhányan ki voltak akadva. De úgy voltam vele, hogy szeretném megismerni őt közvetlenül, élethelyzeteken, beszélgetéseken keresztül. Néhány hónapja levettem a polcról, de csak az első tíz oldalt bírtam. Majdnem elsírtam magam, becsuktam. Nem volt bennem elég erő akkor. Most viszont úgy döntöttem, elolvasom, hisz forgatókönyvet ír az életéből, és azt szeretnénk vászonra is vinni. Így talán ebben is tudom támogatni, ötletekkel segíteni.

DTK: Kemény az eleje, valóban. Téged mi rázott meg a legjobban?

TS: Nyomtatásban olvasni azt, hogy az ember, akit szeretsz min ment keresztül, amikor megtudta, hogy elvileg már csak néhány éve van hátra… Úgy voltam vele, hogy erre én most így feketén-fehéren nem vagyok kíváncsi. Fanny itt van, együtt vagyunk, boldogok vagyunk.

DTK: Teljesen rendben van, hogy az ember néha bizonyos dolgokhoz nem elég erős.

TS: Én beismerem, gyenge voltam ott és akkor.

DTK: Fanny, láttam, hogy az előbb grimaszoltál, te elvárnád tőle, hogy olvassa?

HF: Nincs bennem elvárás vagy csalódottság. Hiszen ő azokat a nehézségeket, csodákat és magát a történetet is, amiről a könyvem szól, élő egyenes adásban kapja.

DTK: Ha beleszeretsz valakibe, aki olyan helyzetben van, mint Fanny, akkor számítanod kell arra, hogy lesznek meredek pillanatok, komoly kihívások. És a valóságra nem is lehet egy könyvből felkészülni, még egy olyan realista könyvből sem, mint a tiéd. Ti ezzel együtt éltek. Most már te is, Sándor.

TS: Igen. De tudod, mit? Igyekszem megfogni a szép oldalát a dolgoknak. Amin lehet nevetni, mosolyogni.

DTK: Mi az, amin te nevetsz és mosolyogsz Fannyval kapcsolatban?

TS: Amikor őt nevetni, mosolyogni látom. Meg a gödröcskéje a szeme alatt.

(Ez volt az a pillanat, amikor sajnáltam, hogy nem televízió-műsorban mutattam be kettőjüket. A fönti két mondat között olyan metakommunikációjuk volt, hogy elolvadtam tőle…)

HF: Sándor újratanítja nekem, amit tudok, sőt, amire olykor felhívom magam és mások figyelmét is. Mert néha én is elgyengülök, szükségem van tanításra, egy tükörre. És ő zseniálisan csinálja, ahogy újra megerősít. Az utóbbi időben például az életem része lett egy oxigénpalack, amit nagyon szerettem volna elkerülni. De amikor szükségem volt rá, ki voltam borulva, hogy nekem palack kell ahhoz, hogy levegőt kapjak, akkor ő fogta magát, letolta a nadrágját, és elkezdett sztriptízelni. Elterelte a gondolataimat, megnevettetett, nem finomkodott. Pedig az első, komolyabb vészhelyzetben ő is megijedt. Mert nem tudta, mit kellene tennie, ahogy én sem.

DTK: Mi történt?

HF: Egyik reggel arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt. Elkezdett belőlem… nem is tudom, hogy mondjam…

TS: Jönni a trutyi.

HF: Az orromból-számból jött minden, és közben nem kaptam levegőt. Sándor kérdezte, hogy hívjon-e mentőt, én meg mondtam, hogy nem, nem! Nem kell nekem mentő!

DTK: Igazi Fanny…

HF: Igen, igazi Fanny voltam. Aztán három perc múlva, az utolsó utáni pillanatban már hörögtem, hogy dehogynem, hívjon mentőt, mert pánik van. Én sem tapasztaltam még ennyire rosszat. Az a pár perc, amíg kiért a mentő, nagyon kemény volt. Sírtam, kérleltem, hogy jöjjön már a levegő. Azok a pillanatok nagyon mélyre hatottak, aztán megérkeztek, beszúrták, betettek a mentőautóba…

DTK: Fanny, te sosem tettél úgy, mintha a te életed csakis szépség és boldogság lenne. Ebben rejlik a nagyszerűséged.

TS: Én is pontosan azt szeretem benne mindig, hogy fölvállalja a dolgokat, ahogy vannak.

DTK: De más, amikor olvasod valaki bátor, nyílt sorait az állapotáról, életéről, és az is más, amikor vele együtt éled és tapasztalod. És közben tehetetlennek érzed magad.

TS: Túl sok választási lehetőségem ott és akkor nem volt. Igyekeztem megoldani. Az ember, akit szeretek, bajban volt. Cselekednem kellett. A következő alkalommal már nem is pánikoltam annyira. Igyekeztem nyugodtan hozzáállni.

HF: Aznap, amikor a mentő vitt el, a rosszullétem előtt nem sokkal összezördültünk valamin. Aztán a mentőautóban Sándor rám nézett és azt mondta: Annyira mindegy, hogy min vesztünk össze az előbb, csak az a lényeg, hogy jól legyél! Emlékszel?

TS: Persze, egy ilyen pillanat észhez térít. Az az igazi kihívás, hogy akkor is túllendüljünk a lényegtelen problémákon, ha nem vagy rosszul.

HF: Azért mi mesterei vagyunk annak, hogy a vitából miként csináljunk nevetést. Egy ideig veszekszünk, aztán az egyikünk elkezd nevetni. Vagy a kitalált halandzsanyelvünkön beszélni. És akkor nem bírunk tovább duzzogni. De volt olyan is, hogy egyszer, amikor sokáig durcáskodtam, fogta magát, és cipőstül, ruhástul beállt mellém a zuhany alá, aztán elkezdte magát locsolni, ott habzott előttem. Egyszerűen nem tudtam, nem elnevetni magam.

DTK: Fanny, utoljára akkor találkoztunk személyesen, amikor Sándor még nem volt az életedben. A videóban, amit az index.hu számára forgattunk, nyíltan szóltál a férfiakról, a szexről, mindenről, amit egy kerekesszékes ember is csinál, csak legföljebb beszélni, írni nem szoktunk róla. Megfordult a fejemben akkoriban, hogy milyen férfi illene hozzád? Az első és legfontosabb kitételem az volt, hogy legyen humora.

HF: Aki nem tud velem nevetni, az hamar kiesik. Nekem nem megy a komolykodás. De ő már az első teszten átment, amikor a fejem a lába közé csúszott.

DTK: Nem vártatok sokat az esküvővel. Talán másfél hónapot? És azért vagyunk a Margitszigeten, mert itt történt a lánykérés.

HF: Igen, szakadó esőben, a szökőkútnál.

DTK: Mit kerestetek ti a szökőkútnál szakadó esőben?

TS: A Deák térre terveztem a lánykérést, a Budapest Eye óriáskerékre. De óriási dugóba kerültünk, Fanny nyűgös, fáradt volt, így gondoltam egyet, megfordultam, és kijöttünk ide. Közben eleredt az eső, de az már nem állíthatott meg.

HF: Az autóban hátraült hozzám. Nem eljegyzési gyűrűt kaptam, hanem egy csillag formájú fülbevalót.

TS: Mert az elején, amikor még csak a facebookon cseteltünk, Csillaglánynak kezdtem szólítani.

DTK: Azért másfél hónap együtt járás után erre még nem nagyon számít az ember…

HF: Néhány nappal előtte voltunk egy előadáson, ahol arról beszéltek, hogy milyen fontos a pillanat értéke. Ott is tükröt tartottak.

TS: Ez a párkapcsolati előadás arról szólt, hogy nagyon sokan a múltban élnek, vagy aggódnak a jövő miatt, képtelenek ott lenni a most-ban. És ha a most-ban jön egy pillanat, elszalasztják.

DTK: Az érzést körül tudnád írni, amikor megkérte a kezedet?

TS: Na, ez engem is érdekel…

HF: Nem nagyon… A mondatokra sem emlékszem pontosan, csak arra, hogy valami nagyon szépet mondott. Pedig le is akartam írni szóról-szóra, de akkora volt az extázis, hogy képtelen voltam rá.

DTK: Lehet, hogy nem is kell mindent leírni szóról-szóra, igaz?

HF: Ez így van. Egy ideig nem is mondtuk el senkinek, de aztán volt egy autóbalesetünk.

TS: Nekünk semmi bajunk nem lett, de a kocsi összetört, taxival mentünk haza. Akkor megijedtünk, és elgondolkodtunk azon, hogy bármikor bármi történhet az emberrel, mi a frászra várunk? Éljük meg a pillanatokat… Úgyhogy ott a taxiban meg is beszéltük, hogy ha már az eljegyzés megvolt, akkor legyen esküvő is. Amikor hazaértünk, Fanny apukája fogadott minket. Leültünk a fotelba, ő ránk nézett, és… mit is mondott?

HF: Na, mi van, összetörtétek a kocsit? Esküszöm. Én meg mondtam neki, hogy tulajdonképpen igen, de ennél van egy nagyobb hírünk is. Mire ő: Összeházasodtok? Mondtam, hogy: Hát igen. Meg össze is költözünk. Szegény, fél óráig nem tudott megszólalni. Utána magához tért, és elmondta százszor, hogy gondoljuk át alaposan, mert ez egy nagyon nagy döntés…

DTK: Apuka kicsi lánya…

HF: Nyilván. De apuka kicsi lánya nem az az ember, aki nem a mában él. Amikor azt kérdezte tőlünk, hogy mi lesz majd később, akkor azt mondtam neki, hogy nem érdekel. Az sem érdekel, ha fél év múlva beüt a krach. Mert az a fél év fantasztikus lesz! Ami addig történik, a csodálatos napok örökké az életem részei maradnak.

DTK: Azért kettőtök között nagy különbség van abban, ahogy az érzelmeitekről beszéltek. Fanny kimond, leír, kicsatornáz, hangot ad. Te viszont, Sándor, inkább befelé élsz.

TS: Ezt jól látod. Én visszafogom magam, nem mondom el a gondolataimat, véleményemet. Neki igen, de a külvilágnak kevésbé. Érdekes volt megélni Fanny hihetetlen népszerűségét is. Egyszer kitette az egyik közös képünket, amit nagyon gyorsan 14 ezren lájkoltak. Akkor le kellett ülnöm, át kellett gondolnom, hogy mi közöm nekem ehhez? Miért lájkolják ennyien az én képemet, hiszen nem is ismernek!

DTK: Egy híres ember lett a feleséged… ez ezzel jár. A Mosolyka-jelenség már akkor is létezett, amikor ti megismerkedtetek.

HF: Sándor nehezen élte meg az elején ezt az egészet. Tudod, próbáltam vigyázni ránk, az első pillanattól fogva. Miután kitettem a facebook-oldalamra az esküvői képünket, rengeteg felkérést kaptunk újságoktól, tévéktől a közös szereplésre, de mindenkinek nemet mondtunk. Mi nem akarunk „álompár” lenni, és még véletlenül sem szerettem volna, ha az lesz a felhangja a történetnek, hogy „na, ezt a szegény kislányt végre elvette valaki.”

TS: Én ilyet még nem is hallottam.

HF: Jobb is, mert kitekerted volna a nyakát.

DTK: Nem nézek ki ilyesmit belőle.

HF: Elsőre nem is. Egészen addig, amíg meg nem kell védeni engem. Akkor kő kövön nem marad. Amikor legutóbb kórházban voltunk, és nem akarták velem beengedni, akkor is kijelentette, hogy ő a férjem, bejön, és kész! És bejött. De nemet is sokkal könnyebben mond, mint én. Mert nem érdekli, hogy ki mit gondol róla. És egyáltalán nem vágódik hasra a híresebb ismerőseimtől. Amit én nagyon bírok benne. Sándornak én Fanny vagyok, így egyszerűen.

TS: Nekem Fanny inkább Fanny, mint Mosolyka. Nem tudnám megmondani, hogy miért.

DTK: Én azt hiszem, értem. Mosolykáról sokan gondolják, hogy az övék, mert van belőle egy darabjuk otthon: egy bögre, egy könyv, egy bejegyzés a facebook-üzenőfalukon. Ő egy jelenség, aki kétségkívül rengeteget ad az embereknek. De az a lány, aki itt ül és simogatja a kezed, ő Fanny.

TS: Igen. Az tény, hogy Mosolykát sokan ismerik, követik, hallgatnak rá, erőt merítenek belőle. Hihetetlen, hogy mennyit ad másoknak, de Fanny ugyanezt teszi, csak ő a társam, nem egy jelenség.

DTK: Ti ketten most már együtt „gondozzátok” Mosolykát a nyilvánosság előtt. Sándor kezeli a weboldaladat például.

HF: Igen, nagyon sokat segít. A facebook-oldalamat továbbra is én kezelem, a tartalmakat én írom, de ő végzi a háttérmunkát, szerkeszti a mosolyka.com-ot, adminisztrál, megcsinálja a szöszmötölős beállításokat, amihez egyszerűen már nincs kapacitásom. Megkönnyíti az alkotást, nekem legtöbbször csak írni kell. Ezeken felül 24 órában ellát, főz, mos, takarít, boldoggá tesz.

DTK: Összeértetek. Abból a sok különbségből, ami kettőtök között van, hihetetlen erőt kovácsoltok.

HF: Igen, mi nagyon jól kiegészítjük egymást. Elképesztően jó csapatot alkotunk.

TS: Azt szoktuk mondani, hogy egymás dolgait kiválóan meg tudjuk oldani.

HF: Ő az én feladataimat helyezi előrébb, mint a sajátjait, én pedig az övét tolom az enyémek elé. Szívesebben csináljuk a másik dolgát. De az írás… az írás, az továbbra is csak az enyém.

http://wmn.hu/2015/07/03/hozleiter-fanny-mosolyka-es-ferje-toth-sandor-a-pillanat-mesterei-exkluziv-parosinterju/